Március 14-én került megrendezésre a Brian élete című színdarab a Pinceszínházban Papp Orsi rendezésében. Múlt héten szerencsénk volt beszélni Orsival, és feltenni neki pár kérdést a rendezői folyamatról, élményről és a gondolatmenetről a darab mögött. Orsi gazdálkodási és menedzsment alapszakos hallgató 2023 májusában alapította meg a Tehátrum Színjátszókört, ami már ismerős lehet korábbi cikkünkből.
Miért pont erre a darabra esett a választás, és mit szerettél volna vele mondani a nézőknek?
A Brian életét már gimiben is játszottam, így volt hozzá egy személyes kötődésem, és tudtam, hogy működik színpadon. Most, hogy megnőtt a társulat létszáma, praktikus szempontból is jó választás volt, mert sok szereplőt tudtunk benne aktívan bevonni.
Ami viszont a legfontosabb: nem az volt a célunk, hogy valami nagy, végleges igazságot mondjunk. Inkább azt szerettük volna, ha a nézők együtt nevetnek velünk, azon, hogy mennyire abszurd, amit néha komolyan veszünk, és mennyire emberi az, amikor hibázunk, vagy épp túlkapunk valamit. Talán ha ezen nevetünk, kicsit jobban tudjuk kívülről is látni magunkat.
Milyen volt a próbafolyamat? Volt olyan pillanat, ami különösen megmaradt benned?
A próbafolyamat októberben indult, hetente egyszer találkoztunk. Először szerepkiosztás, szövegösszeolvasás, aztán fokozatosan mentünk színpadra. Általában szeretek úgy végigmenni az első próbákon, hogy nem szólok bele, csak figyelem, ki hogyan találja fel magát, hogyan képzeli el a karakterét. Ezután másodszorra már tudok visszajelzést adni: mi az, ami jó irány, amit érdemes megtartani, vagy ha valaki bizonytalan, akkor segítek, én hogyan képzelném el.
Ami igazán megmaradt bennem, az az előadás előtti két hét. Addigra mindenki beleállt a munkába, és nagyon erős csapatszellem alakult ki. Volt valami felemelő abban, ahogy együtt csináltuk végig, fáradtan, de lelkesedéssel, tudva, hogy valami olyasmit hozunk létre, ami mindannyiunké.
Hogyan lehet egy ilyen ikonikus filmet színpadra vinni úgy, hogy ne csak másolat legyen, hanem valami új is megszülessen belőle?
A szövegkönyvet egyébként édesanyám állította össze még gimiben, és tőle kaptam meg most is, szóval van benne egy szép családi folytonosság. Most pont fordított a helyzet: idén ők játsszák az In Our Time-ot, amit mi vittünk színpadra tavaly, mi pedig a Brian életét, amit korábban ők, szóval most cseréltünk.
Szerintem egy ikonikus művet akkor lehet igazán jól színpadra vinni, ha nem a filmet próbáljuk lemásolni, hanem a mögöttes energiákat, hangulatokat visszük át élőben. A darab akkor kezd igazán működni, amikor a saját valóságunkon keresztül szólal meg, ettől lesz több, mint egy másolat. Épp ezért a próbák elején mondtam is a társulat tagjainak, hogy lehetőleg ne nézzék meg újra (vagy először) a filmet, mert akaratlanul is átvennék a gesztusokat, hanghordozást, és abból csak egy erőltetett kopi születne. Én inkább azt szerettem volna, hogy a saját elképzelésükön keresztül hozzák létre a figurákat.
Van olyan jelenet vagy karakter, ami különösen közel áll hozzád ebben az előadásban?
Igazából nincs olyan karakter, aki különösen közel állna hozzám. Eredetileg magamnak nem is szántam nagy szerepet, csak az elítéltet játszottam volna, aki a végén bukkan fel, mond pár mondatot, aztán le is lép. Csak hogy valamennyire én is benne legyek, de a fókusz inkább a rendezésen legyen.
Aztán az előadás előtt nem sokkal az egyik társulattagunk, aki Brian anyját játszotta, sajnos lesérült, és be kellett ugranom a helyére. Nagyon sajnáltam, hogy így alakult, mert rengeteg energiát tett bele, és biztos vagyok benne, hogy zseniálisan hozta volna a szerepet.
Nekem viszont ez egy teljesen váratlan fordulat volt, hirtelen kellett átállni egy ennyire harsány, gátlástalan karakterre, és az, hogy ilyen hirtelen kellett „túl soknak” lennem, végül valahogy felszabadítóvá vált. Egyszerre volt kihívás, stressz és játék.
Hogyan változott a Tehátrum alapítása óta? Miben nőttetek, miben lett más?
Az biztos, hogy rengeteget fejlődtek a társulattagok az indulás óta, bátrabbak lettek, nyitottabbak, és sokkal magabiztosabban állnak a színpadon. Közben tényleg jó kis közösség lettünk: összeszoktunk, de nem zártunk be magunk közé. Amikor új tagok csatlakoztak, természetes volt, hogy ugyanúgy bevonódnak, mint a régiek. Talán ez az egyik legfontosabb dolog, ami változatlan maradt: hogy mindenki hozhatja magát, és helye van.
A Brian élete színpadra állítása nemcsak egy klasszikus újraértelmezése volt, hanem egy közösség fejlődésének és összetartásának lenyomata is. A próbafolyamat során megélt kihívások és örömök éppúgy hozzátartoznak az előadás sikeréhez, mint maga a darab üzenete: nevetni önmagunkon felszabadító. A Tehátrum következő előadása, A Baba, újabb izgalmas kérdéseket vet fel — május 15-én a Pinceszínházban arról gondolkodhatunk együtt, milyen hatással van az MI a kapcsolatainkra. Ne hagyjátok ki!
